A hét elég érdekes volt. Hétfőn Ricardo nem ment suliba, mert lázas lett éjjel, és borzalmasan festett, így elvittem a dokihoz. Aki jófej volt nagyon, kedvesen elmagyarázott nekem is mindent, miután felhívta Veronát, hogy ugyanazt hallja tőle, amit én mondtam el a gyerekről. Hiába, ő az anyja vagy mi. Na mindegy, hazarongyoltunk, és pihi volt egész nap. Szemcseppet kap, mert valami gyulladás van a szemével, meg egy rakás kanalast. Még jó hogy szeretnek kanalast bevenni. Keddre már jobban volt, lényegesen, de azért otthon, tv-film miegymás. És persze csepegtetés. Estére ragaszkodott hozzá, hogy én keressem meg vele a nem tudom én mit. És egész bírja, ahogy a szemébe csepegtetek. Szerdán elmentünk úszni Andréval, aki rosszul lett és a medencébe vomit-olt. Full rosszul lettem és siettünk haza. De látszólag semmi baja nem volt utána. Szal valszleg a sok víznyeléstől volt amit „úszás” közben követett el. Csütörtökön Ricardo ment suliba, én meg egész nap out voltam Andréval. Király napunk volt, parkos, scooterezős, gyurmázós, gyaloglós, megázós. Péntek, itthon all day. Vasalás, takarítás, gyurmázás volt a soros. André hajnali 3kor kelt, így délig szabadott lett volna aludnia, de nem aludt, egész nap. Süti. És felfigyeltem arra, hogy André igen is bújós. Legalábbis hozzám szeret vackolódni, megöleli a lábam, a karom magához húzza, simogat, sőt szerdán meg is akart puszilni. Kis pocok. :)

A lényeg viszont. Kiszámoltam és már fél éve itt vagyok. 6 hónapja! Iszonyat furcsa, igazából fel se tűnik, hogy jé már ennyi idő eltelt volna. Hiába ikszelgetem a napokat két naptárba is ami már eltelt. Valahogy mindig az előttem álló feladatra koncentrálok, e-heti feladatok, jövő heti feladatok, következő hónaptól mi lesz, abba mi lesz, utána mi lesz. De soha nem nézem úgy előre, hogy na x hónap és kész vége. Nagyon furcsa. A múltkor jött egy telefonhívásom, angol mobilszámról. Totál leblokkoltam, amikor magyarul szóltak bele. Annyira furcsa volt. Amikor jöttem haza a kínai újév ünneplésről elgondolkodtam, hogy mi volt az amikor a pódiumon a huayu-tagjai úgy köszöntek el, hogy see you next year. Furcsa érzésem volt, miközben bólogattam nagyokat, hogy igen, next year, it gonna be aaawsome. Aztán rájöttem, amikor átsétáltam a hídon és megláttam a london eyet és a big bent meg a parlamentet egy gyönyörű fényképbeállításban (kár hogy lemerült a gépem, de next time). A furcsa érzés a szomorúság volt. Nem leszek itt jövőre, nem látom megint azt a fantasztikus produkciót, amit a kínaiak nyújtottak aznap, hiába bólogattam rá, hogy igen, next year. Odahaza meg hiába is lenne hasonló, nem lenne ugyanaz, hisz az emberek sem ugyanazok és a helyszín sem. És már most tudom, hogy veszettül fog hiányozni a big ben, a hidak, meg miegymás. Tényleg londoniasodtam már. Valahogy úgy vagyok vele mint pesttel. Az én városom. Mármint nem úgy az enyém, ahogy a laptopom az enyém. Hanem mint ahogy Magyarország az enyém, az én country-m, a hazám. (igen Anya, tessék, vagyok én hazafias, csak jóól álcázom), ahogy Miskolc az enyém, a szülővárosom, ahogy Pest az enyém, ahol felnőttem és ahova rengeteg dolog köt, ahol élek. És London is az enyém, már ez is hozzámtartozik, a „másikváros”om lett. És a másik családom is itt van. Hihetetlen, hogy fog nekem hiányozni ez az egész. Hiányozni fognak a fiaim, mert nem big sister-t kaptak végül, hanem egy pótanyukát. Szóval fél év, nem mondanám hogy vannak barátaim itt kint, mert nincsenek, ellenben jó angol módjára lazán szóba elegyedek másokkal, ha úgy hozza a helyzet. Legyen az egy tömött utca ahol nem tudsz kettőt lépni, és össze vagy préselődve több emberrel és irritál, mert mennél már a dolgodra, de azért rámosolygsz a melletted állókra, akiket ugyanúgy irritál, és elcsevegsz velük, hogy de szörnyű, hogy így tele van minden, de amúgy jó móka az egész, és milyen pompás az időjárás, és bizony ideje már hazamenni. Aztán ahogy tisztul a terep elköszönsz és mész a dolgodra. Szeretem Londont, a silly időjárásával együtt, és a furcsaságaival együtt, amik már nem is furcsák, angolok. Úgyhogy majd ha hazamegyek, türelem mindenki, türelem türelem, időbe fog telni mire visszaszokok majd. 

Szerző: Lexamy  2010.02.26. 20:18 3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://lexamy-lon.blog.hu/api/trackback/id/tr411793175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Marcsi61 2010.02.27. 17:18:37

Hát, ezt jól megcsináltad! Igazán nem terveztem a mai napra egy kiadós bőgést.
Azért köszi, jólesett:)))

Lexamy 2010.02.27. 17:26:32

én se terveztem tegnapra az újabb érzelemrohamot egy film megnézése után (Marley meg én....kutyás...és Michi járt a fejembe végig).
Majd ha kijössz meglátod de szörnyen közlekedek Londonban :D De majd igyekszek lassítani néha és követhetően mászkálni :D

Merse 2010.02.28. 12:03:09

A szörnyű közlekedést tanusíthatom :P
Marley meg én pedig egy jó film, együtt láttiuk anno moziban, akkor is volt érzelemhullám.
Azért ne felejtsd kint magad Londonban, ha egy mód van rá... :)
süti beállítások módosítása