Na, mivel csináltam egy ilyet 1 hónap után is, talán épp itt az ideje csinálni egyet, mivel sok víz lefolyt azóta a Dunán, meg a Temzén. Szal kezdjük a ki hogy viszonyullal.

family hozzám:

           gyerekek: érezhetően ragaszkodnak hozzám és szeretnek. Ha hétvégén nem látnak akkor kérdezik, hogy hol vagyok. Néha azt is hogy hova megyek és miért. Örülnek ha visszajövök. Andreastól rendszeresen kapok öleléseket, holott nem szeret annyira ölelkezni. Néha Ricardo is megölel. Egész jól szót fogadnak nekem és örülnek annak, hogy visszajövök szeptemberben.

            Szülők: nehezebb megmondani, mert ugye már felnőtt angolok, de ők is kedvelnek. Cliff mindig érdeklődést tanusít az iránt amit mesélek, és lelkesen elmeséli, hogy milyen napja volt néha kérdezés nélkül is. Veronával képlékenyebb a viszony attól függően, hogy mennyire fáradt. Ha nagyon kimerült gyakran érzem úgy hogy nincs megelégedve velem, és ilyenek, bár Cliff gyakran jelzi, hogy jó munkát végzek.

Én hozzájuk: Rapszodikus. Szeretem a gyerekeket, de van hogy nagyon fáraszt a hisztijük. Nem tudnám megmondani, hogy melyikük a kedvencem, mindketten mások és más dolgok miatt szeretem illetve nem szeretem őket. De az biztos, hogy jobban szeretek csak 3-asban lenni velük, mintha valamelyik szülő is ott van. Ha csak Cliff van jelen az még egész tűrhető. Mellesleg őt jobban bírom mint Veronát. Cliff reagál, érdeklődést tanusít, még ha fáradt is. Verona szinte folyton telefonál, vagy pötyög. Ha van valami halaszthatatlan melója otthon, akkor az utolsó pillanatban intézi el, idegesen. Mert addig phone + pc. És nincs türelme a gyerekekhez. Érezhetően várja mikor lesz már ágybafektetés, vagy mikor lesz már egyedül felnőtekkel. Nem igazán szeretem a suli utáni időszakot Cliff hazajöveteléig ha Verona itthon van.

Anglia: teljesen nyugis itt az élet. Nem aggódik senki se azon, hogy be tudják-e fizetni a számlákat, meg mi lesz. Valahogy megoldódik. A gazdasági válság hatott rájuk is, kevesebbet költenek és nem értelmetlen kacatokra. Normál esetben rengeteg felesleges dolgot vennének amúgy. A fizetések és az árak racionálisak, a mgélhetés biztosított. Valahogy nyugalom és biztonság van. Már rég nem a hazai árakhoz viszonyítom, hogy valami megéri-e vagy sem.

Amit szeretek: ahogy jó idő van mindenki megy csövezni és napozni a parkokba minden aggodalom nélkül. Úgyse foglalkozik senki se azzal, hogy ők hol és mit csinálnak és miben. A közlekedést, a rádióműsorokat. A mozit. A sokszínűséget. És a „nem az én dolgom” hozzáállást. 

Amit nem: messze van a családom és a barátaim. Ha magyarokba futok bele a városban és bunkóskodnak mindenen. Ez mondjuk a németekben is irritál, de legalább nem értem, hogy mit mondanak. Néha az angolok hűvösségét.